A minap olvastam a Jello Biafra koncert kapcsán, hogy ki az a hülye aki még punk koncertekre jár. A cikk író biztos leragadt a Dead Kennedys-nél, de megsúgom neki, hogy aki kicsit nyitott szemmel jár már csak röhög az ilyen besavanyodott csókákon. A punk él és virul, és olyan pimasz zenekarok bukkannak elő nap mint nap, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Itt van például ez a kanadai négyes a White Lung, akik több kislemez után idén kiadták debütáló nagylemezüket az It's the evil-t. Mikor először meghallottam zenéjüket, (danke Modorosnak) gyakorlatilag az állam lesett a hangfalakból áradó energiától és kőkemény ridegségétől. Erősségüket a szende szöszi Mish-i sipákolós ordítozása, a már-már idegtépően visító gitár riffek és a óvatosan gyomrozó basszus témák adják.

Az albumra 24 percben 11 szám került fel, ami egytől egyig más mégis egy teles album képe tárul elénk, ahol egyetlen gyengepont sincs és gyakorlatilag végig szántja az ember hallójáratát. Az album kijött fekete és fehér (fehérben csak limitáltan) bakán is, ami nem nagy durranás, de szépen mutat az ember polcán, plusz a zenekari fotót elnézegetve rájön az ember, hogy miért buknak sokan a basszusgitáros Grady-re. Aki még nem találkozott volna a zenekarral annak hajrá, mert a DK-án kívül is van élet, aki meg már ismeri őket azoknak most újjal nem szolgálhatok.